
SZOPHOKLÉSZ
ANTIGONÉ

FORDÍTOTTA
TRENCSÉNYI-WALDAPFEL IMRE


SZEMÉLYEK

ANTIGONÉ
ISZMÉNÉ
A THÉBAI VÉNEK KARA
KREÓN
ŐR
HAIMÓN
TEIRESZIÁSZ
HÍRNÖK
EURÜDIKÉ
MÁSODIK HÍRNÖK

Történik Thébaiban, a királyi palota előtt



Antigoné és Iszméné
ANTIGONÉ	Iszméné, testvér, egy szív, egy lélek velem, Ismersz-e bajt, mit Oidipusz atyánk után Kettőnkre, kik még élünk, nem halmozna Zeusz? Mert nincsen átok és nincs semmi fájdalom, Nincs becstelenség és nincsen megcsúfolás, Amit ne látnánk rajtunk teljesedni be. Most is mi az, mit városszerte hall a nép, Kihirdetésre mily királyi szó került? Hallod, tudod? Vagy nem jutott füledbe még, Mivel sújtják a gyűlölők szeretteid?
ISZMÉNÉ	Hozzám szeretteink felől, Antigoné, Se jó, se rossz hír nem jutott azóta, hogy Két testvér két testvérünket vesztettük el, Kik egy napon s egymás kezétől estek el. Ma éjjel Argosz harci népe elvonult S azóta semmit sem tudok, mi engemet Boldoggá tenne vagy mélyebbre sújtana.
ANTIGONÉ	Mindjárt gondoltam, épp azért hívattalak Kapun kivűlre, hogy szavam ne hallja más.
ISZMÉNÉ	Mi az? Mi nyugtalanság van szavad mögött?
ANTIGONÉ	Hát nem megvonta két testvér közül Kreón A másiktól, mi egyiknek kijárt, a sírt? Eteoklészt, mint mondják, jog s törvény szerint A föld göröngyével takarta el, hogy őt Az alvilágiak közt várja tisztelet. De Polüneikészt, mert elhullt vesztett ügyért, Ilyen parancs fut szét a város népe közt, Hogy eltemetni, sem siratni nem szabad, Hagyják, heverjen ott megkönnyezetlenül, A dögmadár kívánatos zsákmányaként. A jó Kreón ilyen parancsot osztogat Neked s nekem - nekem! ki kell ezt mondanom! - S mindjárt jön is, hogy kik még nem tudják talán, Azok saját szájából hallják meg s vegyék A tiltó szót szivükre, mert ki megszegi, Nyilvánosan fogják azt megkövezni majd. Ez így van, és most megmutathatod, ki vagy, Derék ősökhöz méltó, vagy hitvány utód.
ISZMÉNÉ	Szerencsétlen leány, ha így van ez, magam - Kötök vagy oldok - rajta mit változtatok?
ANTIGONÉ	Gondold meg ezt: velem tartasz, segítesz-e?
ISZMÉNÉ	Terved hová vezet, milyen veszélybe mégy?
ANTIGONÉ	A drága testet két kezeddel bírod-e?
ISZMÉNÉ	Te mernéd eltemetni őt, akit tilos?
ANTIGONÉ	Testvéremet s testvéredet, ha nem követsz, De senki áruláson engemet nem ér.
ISZMÉNÉ	Irtózatos, ha egyszer tiltja ezt Kreón!
ANTIGONÉ	Attól, mi engem illet, ő sem zárhat el.
ISZMÉNÉ	Ó, jaj, testvérem, emlékezz reá, atyánk Mily megvetetten pusztult el, mikor maga Kutatta fel saját förtelmes tetteit, S látván kiszúrta két szemét saját keze. A hitves és szülő - e két név egy személy - Kötélen végzi szégyennel telt életét. A harmadik csapás: két testvér egy napon Öngyilkos indulattal pusztulásba ront, S közös halált egymás kezén szenvednek el. Ketten maradtunk meg csupán, gondold csak át, Mi vár reánk, ha általhágjuk vakmerőn A törvényt, mit király kimond, s hatalma véd. Meg kell hogy ezt is értsd: mi gyönge nők vagyunk. A férfiakkal nem tudunk megküzdeni, Erősebbek s ha már felettünk ők urak, Szót kell fogadni, bármiként is fáj e szó. Imámmal én az alvilági lelkeket Engesztelem s hiszem, nyerek bocsánatot, Mivelhogy kényszerűségből tettem csak így. De ennél többre őrület gondolni is.
ANTIGONÉ	Hát nem hívlak többé magammal, sőt ha még Jössz is magad, segítséged nem kell nekem. Te légy okos, ha tetszik; én őt el fogom Temetni ha ezt teszem, meghalni szép. Mint kedves akkor kedvesemmel fekszem ott A jámbor bűn után, hiszen sokkal tovább, Mint itt fenn, kell az Alvilágban tetszenem. Mert ott lenn fekszem majd örökre. Ám ha te Inkább szegülsz az istenekkel szembe, menj!
ISZMÉNÉ	Én semmit ellenükre nem teszek, hanem A város ellen tenni sincs erőm elég.
ANTIGONÉ	Te tégy, ahogy jónak látod, de én megyek És édes testvérem fölé sírt hantolok.
ISZMÉNÉ	Ó, én szerencsétlen, téged hogy féltelek!
ANTIGONÉ	Értem ne aggódj, intézd csak tensorsodat!
ISZMÉNÉ	Csak el ne áruld tettedet majd senkinek, Tartsd jól titokban, én is szintúgy titkolom.
ANTIGONÉ	Eh mit, beszélj csak, még jobban gyűlöllek én, Ha hallgatsz, mint ha mindenütt kikürtölöd.
ISZMÉNÉ	Hideg fut át, s tebenned ég a szenvedély.
ANTIGONÉ	De tetszem így is, kiknek illik tetszenem.
ISZMÉNÉ	Ha célhoz érsz. De vágyad el nem érheted.
ANTIGONÉ	Ha nem bírom, ráérek abbahagyni még.
ISZMÉNÉ	A lehetetlent célba venni sem való.
ANTIGONÉ	Ha így beszélsz, meg kell gyűlölnöm tégedet, S halott testvérünk is méltán gyűlölni fog. Hagyj engem, dőre elhatározásomért Szenvedjem el, mi vár reám; nem szenvedek Semmit, mi elcsúfítsa szép halálomat.
ISZMÉNÉ	Menj hát, ha tetszik, ámde tudd, hogy esztelen, Ha mégy s mégis szeretnek hű szeretteid.
Iszméné a palotába megy, Antigoné oldalt távozik.
A kar bevonul
KAR	Fénylő Héliosz, ily szépen Hétkapujú Thébai felett Nem ragyogott soha még sugarad, Föltüntél valahára s arany Napra nyitod szemedet, Dirké forrása fölé lépsz, És a fehérpajzsú harcost, Aki Argoszból jött fegyveresen, Megeresztve a zablát, Futni te kényszeríted. Polüneikész hozta hazánkra őt, Féltékeny dühe vitte rá, Vijjogva, Akárcsak a földre lecsapva a sas, A szárnya: a pajzsa, mintha fehér Hó fedne be mindent, Fegyver rengeteg és Lófark leng a sok sisakon.  Meg-megállt palotánk felett - Gyilkos dárdasor áll körben Szegezve a város hét torkának -  Hogy vérünk habzsolja a csőre, S bástyáink koszorúját A szurokfáklyák tüze által Héphaisztosz foglalja el. Igy hullámzik a háta körül Arész vad lármája, amíg Felgyürkőzik a harcra a sárkány. Mert a dicsekvő nyelvet Zeusz Gyűlöli és meglátva, hogy ők Mint rohanó árvíz közelednek, És büszkén csörrent az arany, Ő arra vetette tüzét, Ki éppen a célnál Győzelmi dalára fakadni akart már.  Villámérten a földre zuhant épp az, ki kezében Égő fáklyát vitt, őrült szándékkal, a harc Részegeként Ránk fújni a gyűlölet viharát. Ez a sors volt mérve reá, Másokat másként sujtott porba Arész, a hatalmas, Aki mindig az első. Hét vezérük a hét kapunál Ugyanannyi vezér által leterítve fegyvereikkel Zeusznak adóztak mint diadalmi jellel, Csak két nyomorult nem, Kit egy atya nemzett, egy anya szült, S egymás ellen győzni rohantak, Két testvér a közös halálba.  De megjött végre a Győzelem istennője, A harcszekerekben gazdag Thébaiba Niké, Most már itt az idő A harcok után hosszú feledésre, S hogy az istenek szentélyeihez Éjjeli táncban menjünk mind s Thébaiban a hangos Dionüszosz legyen úrrá. Hanem itt jön már az új király, Kreón, Menoikeusz fia, Új isteni szándék tette királlyá. Jön már, de mit forgat agyában, Hogy a véneknek ezt a tanácsát Összehivatta magához, Elküldve a hírnököt értünk?
Az utolsó sorok közben lép a színpadra Kreón, kíséretével
KREÓN	Jó férfiak, nagy megrázkódtatás után A várost újra talpra állni engedik Az istenek. S én szolgát küldtem értetek, Hogy hozzám jöjjetek, de csak ti, senki más, Mivel tudom, míg Láiosz trónszéke állt, Ti tiszteltétek őt, utána Oidipuszt, S bár elbukott, hüségesek maradtatok, Tanácsotokkal támogatva két fiát. De most, hogy íme ők a kettős sors alatt, De egy napon s egymásra törve estek el, Szégyenletes sebbel, mit testvérkéz ütött, Az elbukottakról a vérrokon jogán Rám szállt minden hatalmuk és enyém a trón. De egy-egy emberről bizony mindig nehéz Kitudni, lelkében mi gondolat lakik, Míg nem mutatja meg törvény s uralkodás. Ki egy egész város felett uralkodik, S nem tart ki, bár az elhatározása jó, Ha nyelvére a rettegés fékét veti, Mindig hitványnak tartottam s tartom ma is. És azt, ki bármi jó barátot többre tart Saját hazájánál, becsülni nem tudom. Mert én, a mindent látó Zeusz legyen a tanum, Nem hallgatok, ha látom, hogy leselkedik Romlás a polgárokra üdv helyett, s aki A város ellenségének mutatkozik, Az én barátom nem lehet, mivel tudom, A város ment meg minket is; hajója míg Békén halad, barátunk lesz, amennyi kell. Hazánkat ily elvekkel én naggyá teszem, S ezekkel egy tőről szakadt parancsom is, Mit most az Oidipusz fiakra hirdetek, Ezért a városért harcolt Eteoklész, Ezért forgatva dárdáját esett is el, S én végtisztességét megadni rendelem, Mint illik és a hős halottaknak kijár. De Polüneikészt, bár egy test, egy vér vele, Mivel hazája és az ősi istenek Ellen hozott hadat; míg számkivetve volt, S vár fokára lángot vetni készen állt S a testvér vérét inni s űzni mint rabot, Hát városszerte meghirdetni rendelem, Hogy eltemetni s megsiratni sem szabad. De hagyni kell, heverjen ott a pőre test, Kutyák s a dögmadár undok zsákmányaként. Igy tartom én helyesnek, s míg én itt vagyok, A jók jutalma bűnös kézre nem kerül, S ki jó szívvel van városunk: hazánk iránt, Azt életében s holtában megtisztelem.
KARVEZETŐ	Tetszésed ez, Kreón, Menoikeusz gyermeke, Különbséget teszel hű s pártütő között, Különben is csak rajtad áll itéletet Az élők és holtak felett kimondani.
KREÓN	Vigyázzatok ti rá, hogy teljesüljön is.
KARVEZETŐ	Ilyen teherhez ifjabb vállakat keress.
KREÓN	A holttest mellé rendeltem már őröket.
KARVEZETŐ	Mitőlünk akkor mily szolgálatot kívánsz?
KREÓN	Hogy engedetlenséget meg ne tűrjetek.
KARVEZETŐ	Biztos halálba menni senki sem bolond.
KREÓN	Az várna rá, mégis, hol nyerni van remény, Saját vesztébe is rohan sok vakmerő.
Az őr fellép
ŐR	Uram, nem mondhatom, hogy fürgék lábaim, S a nagy futástól hagy ki tán lélekzetem, Sőt meg-megállni, késztetett a gondolat, S már-már azon voltam, hogy visszafordulok. Mert megszólalt a lélek bennem, s szólt imígy: Szerencsétlen, hová? Mi büntetés elé? Majd: nem sietsz? Ha mástól tudja meg Kreón, Haragja téged akkor is csak megtalál. Ezen tűnődtem, meglassítva lépteim, És így a távolság is hosszúra nyúlt. De végül is győzött az; hogy eljövök, S elmondom, bármilyen kevés, amit tudok, Számomra is még megmaradt az egy remény, Hogy semmi más nem érhet, csak mi végzetem.
KREÓN	Mi baj, hogy így elveszted bátorságodat?
ŐR	Először hadd mondjam, mi rám vonatkozik: A tettes nem vagyok s nem is láttam, ki volt, Ezért büntetni engemet nem is jogos.
KREÓN	Mily kertelés ez? Körben jár a tett körül A szó: de annyi látszik, hogy nem jót hozol.
ŐR	Félelmetes tett hírét hozni is nehéz.
KREÓN	Most sem beszélsz, hogy aztán elhordhasd magad?
ŐR	Beszélek én; a holttestet, ki, nem tudom, Imént homokkal hintve; szent szokás szerint Megtéve mindent, eltemette s elszökött.
KREÓN	Mit mondasz? Férfi hát akadt ily vakmerő?
ŐR	Azt nem tudom. Nem láttam ott ásónyomot, S nincs ott lapáttal félredobva földgöröngy, Száraz s kemény a föld, kerék sem vágta be, A tettes nem hagyott árulkodó jelet. Kinek reggel kellett őrséget állnia, Mutatta mint baljóslatú csodát nekünk, Nem rejti hant, csak vékony rétegben homok, Ugy látszik, volt, ki ezt megvonni tőle félt, De annak legkisebb nyomát se láttuk ott, Hogy tán vadak vonszolták volna vagy kutyák. Egymást okoltuk, elhangzott sok durva szó, S ha verte volna egyik őr a másikat, Nem tudta volna meggátolni senki sem. A másikat bűnösnek tartja mindegyik, De nem vállalja senki, hogy tud biztosat, Inkább a forróvaspróbát kiállani S esküt letenni kész s tűzön menni át, Hogy ő se tette és hogy arról sem tudott, Hogy más akarta vagy megtette volna ezt. De végül is, hogy semmi nyom sem vitt tovább, Olyan félelmes szót mondott ki egyikünk, Hogy földig húzta mindnyájunk fejét a gond, Ám jobb tanácsot adni s ellentmondani Ki sem tudott, s az volt e szó, hogy nem lehet Titkolni már, s meg kell neked jelentenünk. Győzött e vélemény; kockát vetünk, s a sors A hírnök kétes tisztességét rótta rám. Kelletlenül jövök s nem kellek senkinek, Hisz azt, ki rossz hírt hoz, nem kedvelik sehol.
KARVEZETŐ	Kezdettől fogva sejtem én, uram király, Hogy istenek kezére kell ismerni itt.
KREÓN	Ne szólj tovább, nehogy magadra vond dühöm, És vénségedre balgának találjalak! Hisz tűrhetetlen szóbeszéd, amit beszélsz, Hogy oly halottal istenek törődjenek. Talán meg is tiszteljék még mint jótevőt? Hogy eltemessék azt, ki oszlopcsarnokuk S a szentély szobrait jött el felgyújtani, A földjüket s törvényüket tiporni el? Vagy istenek jutalmaznák a bűnöket? Nem, nincs ez így, hanem régóta vannak itt Oly férfiak, kik ellenem lázítanak, Titkon rázzák fejük s nem hajtották nyakuk Törvényeim jármába engedelmesen. Azok voltak, már látom én világosan, Kik ezt megtenni felbéreltek másokat. Mert nincs a pénznél emberek között nagyobb Gonosz, miatta városok pusztultak el, S miatta lettek emberek földönfutók, Aljas tettekre ez tanít, a lelkeket Mikéntha megcserélné, jót gonoszra vált, Az embereknek megmutatja, hogy legyen Minden lépés istentől elrugaszkodott. Hanem kiket pénzvágyuk erre vitt, tudom, Jön még idő, hogy meglakolnak tettükért. Addig, ha még ugyan Zeuszé a tisztelet, Jegyezd meg jól, amit mondok s vedd eskünek: Ha azt, ki végbe vitte ezt a temetést, Meg nem találod és elém nem hurcolod, Nemcsak halállal vár reád az Alvilág. De míg kivallod, élve megfeszítelek Mindőtöket, s akkor fogjátok tudni mind, Hogy honnan várhatjátok el jutalmatok, S hogy mindenhol még nyerni sem kivánatos. Gaztett jutalma, még megláthatod te is, Ritkán vezet haszonra, ám több kárt okoz.
ŐR	Engedsz beszélni, vagy forduljak s menjek el?
KREÓN	Hát nem tudod, hogy fáj nekem minden szavad?
ŐR	Füledbe vagy lelkedbe mart inkább e szó?
KREÓN	Mit méricskéled, hol s hogyan fáj bánatom?
ŐR	A tettes bántja lelkedet meg, én füled.
KREÓN	Világra is fecsegni jöttél csak talán.
ŐR	De annyi szent: a gaztettet megtenni nem.
KREÓN	Képes vagy rá, pénzért eladva lelkedet.
ŐR	Haj, baj, Kitől itéletet remélsz, itél balul.
KREÓN	Játsszál a szóval, ám ha nem kerítitek Elő a tettest, elmondhatjátok ti is: A kapzsiság csak bajt okoz, ha balkezes.
Kreón a palotába megy
ŐR	A legjobb volna megtalálni, csakhogy az Szerencse dolga, hogy meg tudjuk fogni őt. Biztos csak egy: nem láttok többet engem itt, Hiszen reményemen felül történt az is, Ha most innét az istenek kimentenek.
Az őr oldalt távozik
KAR	Sok van, mi csodálatos, De az embernél nincs semmi csodálatosabb. Ő az, ki a szürke Tengeren átkel, A téli viharban Örvénylő habokon, S Gaiát, a magasztos istennőt, Zaklatja a meg megújulót Évről évre az imbolygó ekevassal, Fölszántva lovával a földet.  Szárnyas madarak könnyűszívű Népére, az erdő vadjaira Készíti a hurkot, A sósvizü tengerben lakozó Halakat hálóval fogja meg A férfi, ki ésszel él. Szolgáivá tette okos leleménnyel A hegyek meg a rétek állatait, A lobogóhajú paripának és a bikának Nyakába vetette igáját.  És a beszédet és a széllel Versenyző gondolatot meg a törvényt Tanulja, a városrendezőt, Lakhatatlan szirteken Tűző nap forró sugarát s a fagyot Kikerülni ügyes, mindenben ügyes, Ha akármi jön, ám a haláltól Nem tud menekülni, De gyógyírt a nehéz nyavalyákra kigondol.  Ha tud valamit valaki, Mesteri bölcset, újszerűt, Van, ki a jóra, van, ki gonoszra tör vele. Ki a földnek törvényeket ad, Jogot, mit az isteni eskü véd, Az a városban az első; de hazátlan, Akinek jó, ami nem szép. Tűzhelyemnél nincs helye, Ne ossza meg tervét sem az velem, ki így cselekszik.
Az őr jön, Antigonét vezetve
KARVEZETŐ	Mit látok? Nem, nem hihetem. De ha látja szemem, hogyan Mondjam: e leány nem Antigoné? Boldogtalan, A boldogtalan Oidipusz leánya, Mi ez itt? Csak nem szegted meg a törvényt, A királyi parancsot balgatagon, S ezek itt fogtak s idehoztak?
ŐR	Ím, itt e lány, a tettet ő követte el, A sírnál tetten értük. Ám hol van Kreón?
KARVEZETŐ	Kilép a házból s éppen jókor van újra itt.
Kreón kilép a palotából. Néhány szolga kíséri
KREÓN	Mi az? Mi fordulat kivánja jöttömet?
ŐR	Uram király, ember ne esküdjék soha, Szavára cáfol új tapasztalás. Magam Most hajtogattam csak, hogy többé nem jövök Feléd se, mert mint bősz vihar törtél reám. A meglepő, a cseppet sem remélt öröm Minden gyönyörnél többet ér, és így esett, Hogy esküm ellenére itt vagyok megint, A lányt vezetve. Akkor fogtam éppen el, Hogy rendezgette még a sírt. E küldetést Nem kocka rótta rám: magam fedtem fel őt. Most itt a lány, én átadom, király itélj Felette, mint akarsz, de én szabad vagyok, S nincs már jogod reám kiszabni büntetést.
KREÓN	Látom, hozod, de hol s hogyan találtad őt?
ŐR	Mit mondjak még? A férfit ez temette el.
KREÓN	Amit mondasz, való? Nincs benne tévedés?
ŐR	Magam láttam, hogy eltemette azt, akit Te eltemetni tiltasz. Ez se nyílt beszéd?
KREÓN	S hogy lested meg, hogy tudtad tetten érni őt?
ŐR	Elmondok én mindent, ahogy történt. Kemény Szavadtól megrémítve mentem innen el, Mentünk a port a hulláról lesöpreni, S az oszló holttetem pőrén maradt megint. Majd szél iránt ültünk a szikla oldalán, Hogy átható bűzét ne hozza ránk a szél, S virrasztottunk s egymásra szórtuk szitkaink, Hogy mostan egyikünk se hagyja el magát. Soká tartott ez így, mindaddig; míg a nap Fényes korongja nem delelt fejünk felett S a hőség égetett. De akkor hirtelen A földtől égig örvénylő porforgatag Viharzik át a síkon, megcsufolva fák Lombját az erdőn, megtelik minden vele, A föld, az ég, be kellett hunyni két szemünk. Az isten küldte és soká tartott e vész, S hogy elmúlt, ott állt már a lány; keservesen Panaszkodott; mint vijjogó madár, mikor Fészkén fiókáit meg nem leli. A puszta testet megpillantva, így a lány Hangosan feljajdult s nehéz, nagy átkokat Mondott a kézre, mely meg merte tenni azt. S kezében hozva gyorsan új homokcsomót, Magasra tartva szépmivű bronz korsaját, A hármas áldozattal vette őt körül. Előre léptünk, látva ezt, s megfogtuk őt, Mint szép, de félelmet nem ismerő vadat, Úgy olvastuk fejére ezt s a hajnali Tettet, de semmit nem próbált tagadni sem. Nekem pedig bánat s öröm keverve jut: Kimásztam én a bajból és ez jól esik, De rosszul, bajba vinni azt, kit kedvelünk. Ám semmi nem lehet, magamnak fontosabb, Mint az, hogy én épen megmentsem bőrömet.
KREÓN	(Antigonéhoz) S te állsz csak itt fejed lehajtva, szólj te már, Elvállalod, hogy megtetted, vagy cáfolod?
ANTIGONÉ	Elvállalom s tagadni nem fogom soha.
KREÓN	(az őrhöz) Hordd el magad, mehetsz, amerre épp akarsz, Te már a súlyos vád alól felmentve vagy.
Az őr távozik. - Antigonéhoz
De szólj te, csak beszédedet rövidre fogd: Tudtad, hogy ezt megtenni megtiltottam én?
ANTIGONÉ 	Tudtam, hiszen hirdették úton-útfélen.
KREÓN	S mégis törvényemet meg merted szegni te?
ANTIGONÉ	Hiszen nem Zeusz volt az; ki így rendelkezett, S az alvilági istenek között lakó Diké sem szab nekünk ilyen törvényeket. Parancsaidban nem hiszem, hogy oly erő Lehet, mely engem istenek nem változó Íratlan törvényét áthágni kényszerít. Mert nem ma vagy tegnap lépett életbe az, De nincs ember, ki tudná, hogy mióta áll. Az istenek ne mérjenek rám büntetést: Embertől nem félek, bármily tervet kohol. Azt rég tudom, hogy meghalok, még akkor is, Ha tőled nem hallom, s ha tán idő előtt Halok meg, én még avval is csak nyerhetek. Hiszen, ki annyit szenvedett, miként magam, Amíg csak élt, halálával mit veszthet az? Azért hogy ily sors vár rám, nem panaszkodom, De hogyha az, kit szült az én anyám, halott, És tűrnöm kell, hogy nincs, ki eltemesse őt, Az fájna nékem, ámde ez cseppet se fáj. S ha úgy hiszed te, hogy lépésem balgaság, Csak balga ér e balgaságon engemet.
KARVEZETŐ	Érdes beszédű apja érdes lánya ez, Már látom én, a baj se hajlította meg.
KREÓN	Még megtudod, kiben kemény az indulat, Legkönnyebben bukik, s a vas, habár erős, S imént kohó tüzében izzott, láthatod, Ridegségében legkönnyebben eltörik. A zabla is kicsiny; s tudom, megfékezi Szilaj lovak vadságát. Az nem is való, Hogy fennhéjázva szóljon az, ki szolga csak. E lány a gőgösséget úgy tanulta ki, Hogy városunk törvényén tette túl magát; Gőgjének az már második próbája volt, Hogy bűnös tett után büszkén nevetni tud, Ő lenne férfi és nem lennék férfi én, Ha ily kemény dacot hagynék büntetlenül. Testvérem lánya bár, a Zeusz-oltár körül Minden rokon között legkedvesebb rokon, A legrosszabb halált el nem kerülheti, Hugával együtt, mert én ezt is vádolom, A temetés tervéről biztosan tudott. Hívjátok őt is, ott benn láttam én imént S feltűnt zavart és réveteg tekintete. A lélek gyakran, mint a tolvaj tetten ért Bűntársa, sötét tervek árulója lesz. Gyűlölni mégis azt tudom legjobban én, Ki, hogyha tetten érik, nagyra van vele.
ANTIGONÉ	Kezedre adtak s meghalok - többet kívánsz?
KREÓN	Nem én, ha ez meglesz, mindent elértem én.
ANTIGONÉ	Mit vársz tehát? Amint nekem minden szavad Terhemre van, s míg élek csak, terhemre lesz, Mit én még mondhatok, neked sem tetszik az. Bizony dicsőbb nevet nem is szerezhetek, Mint avval, hogy testvérem eltemettem én. Itt is dicsérnének szivük szerint ezek, Ha félelem nem volna nyelvükön lakat. A zsarnokság viszont könnyebben boldogul, Amit csak kedve tartja, mondhat és tehet.
KREÓN	Te látod így, Kadmosz népében senki más.
ANTIGONÉ	Látják ezek, de ajkuk tetszésedre les.
KREÓN	S te nem szégyelled, hogy másként gondolkodol?
ANTIGONÉ	Testvérért gyászt viselni szégyen nem lehet.
KREÓN	Hát nem testvér az is, ki szembeszállt vele?
ANTIGONÉ	Édes testvérem, egy anyánk volt, egy apánk.
KREÓN	Iránta hát miért vagy kegyelettelen?
ANTIGONÉ	Nem vádolhatna evvel az, ki sírbaszállt.
KREÓN	Hogyan, ha egyként gyászolsz meg jót és gonoszt?
ANTIGONÉ	Ki meghalt, testvérem volt és nem szolga volt.
KREÓN	Hazánk feldúlni jött ez, védelmezte az.
ANTIGONÉ	De mégis, Hádész egy törvény szerint itél.
KREÓN	Egyforma sorsot mégse nyerhet jó s gonosz.
ANTIGONÉ	Ki tudja, hátha ott lent ez tisztán marad?
KREÓN	Az ellenségből holtában se lesz barát.
ANTIGONÉ	Gyűlölni nem születtem én, szeretni csak.
KREÓN	Menj hát utánuk és őket szeresd alant, De míg én élek, nem lesz asszony itt az úr.
Iszméné kilép a palotából
KAR	Immár a testvérét szerető Iszméné a kapun kilép, Szemöldöke felhője borul piros Arcára sötéten S könny gördül végig a kedves arcon.
KREÓN	(Iszménéhez) Szólj hát, ki mint kígyó csúsztál házamba be, S titkon szívtad vérem s nem vettem észre sem, Hogy trónom két megrontóját táplálom én, Szólj hát, a temetésen résztvettél te is, Vagy hogy nem is tudtad, megesküszöl reá?
ISZMÉNÉ	Megtettem én is azt, mit ő: mindenben egy Szándék vezet s a büntetést is vállalom.
ANTIGONÉ	Csakhogy vállalni nincs jogod, mivel te nem Jöttél velem s én nem közösködtem veled!
ISZMÉNÉ	De most, hogy bajba jutsz, nem restelek veled Hajózni egy hajón a szenvedés felé.
ANTIGONÉ	Ki tette volt, tanú reá az Alvilág. De az, ki csak szóval szeret, nem kell nekem.
ISZMÉNÉ	Ne tedd velem, hogy meg ne halhassak veled, Halott testvérünket megengesztelve így.
ANTIGONÉ	Kezed nem osztozott a tettben, most se kérj Közös halált. Elég, ha meghalok magam.
ISZMÉNÉ	De nélküled maradva élnem is mit ér?
ANTIGONÉ	Kérdezd Kreónt, adtál szavára eddig is.
ISZMÉNÉ	Miért bántasz? Nem tettem semmit ellened.
ANTIGONÉ	Fáj nékem is, ha rajtad gúnyolódni kell.
ISZMÉNÉ	Mégis mit tudnék most kedvedre tenni még?
ANTIGONÉ	Mentsd meg magad! Nem nézem én irigyen ezt.
ISZMÉNÉ	Ó, jaj nekem, hát sorsodat nem oszthatom?
ANTIGONÉ	Én meghalok s te azt választottad, hogy élj.
ISZMÉNÉ	Nem mondhatod, hogy nem figyelmeztettelek.
ANTIGONÉ	Te itt ezekre, én azokra gondolok.
ISZMÉNÉ	No látod, bennem s benned egy a tévedés.
ANTIGONÉ	Vigasztalódj. Te élsz, de bennem rég halott A szív: halottaimnak tartozom vele.
KREÓN	Eszét veszté e két leány szemlátomást, Egyik csak most, a másik már mióta él.
ISZMÉNÉ	Ne várd király, hogy az, kit ennyi bánat ért, A józan észt meg tudta mindig tartani.
KREÓN	Te elvesztetted s önként vállalnád a bajt.
ISZMÉNÉ	Magányos életem mit ér őnélküle?
KREÓN	Őróla már ne is beszélj: nem létezik.
ISZMÉNÉ	Csak nem ölöd meg tenfiad menyasszonyát?
KREÓN	Kivüle is van föld, amely szántásra vár.
ISZMÉNÉ	De nem, kit ő is úgy szeretne, más leány.
ANTIGONÉ	Ó, kedves Haimón, tégedet gyaláz atyád.
KREÓN	Rossz nő az én fiamnak nem lesz hitvese. Érted s szerelmedért túlsok beszéd ez is.
ISZMÉNÉ	Hát mátkájától megfosztod saját fiad?
KREÓN	A kettejük frigyét Hádész oldozza fel.
ISZMÉNÉ	Ugy döntöttél, látom, hogy meg kell halnia.
KREÓN	Úgy látom én is. (A szolgákhoz) Mit haboztok, szolganép? Fogjátok és vigyétek. Mind a két leányt Szorosra fogva kell őriznetek, mivel A bátrak is megfutni készek, látva, hogy Már életükhöz ér az üldöző halál.
A két leányt elvezetik
KAR	Boldogok, kiket nem látogat meg életükben sorscsapás, Mert akiknek isten rázta meg palotáját, Nemzedékről nemzedékre kúszik házukban a romlás, Mint hullám a tengeren, Hogyha thrák szelek zavarják S felkavarják, végigfutva rajta, a mélységeket, Mély örvényből hömpölygetve Sós és szennyes áradást, S zúg a szélcsapkodta, hullámverte partok sóhaja.  Ősidőkből száll a Labdakidák házára szemünk előtt Holt apákról, kik nem menthették fel ivadékukat, Szenvedésre szenvedés, így mérte rá valamely isten És nincsen feloldozás. Most a legvégső gyökérre, Mely még Oidipusz házának új derűs tavaszt igért, Vérszomjas sarlót emelnek Alvilági istenek, Tőlük jött e lélekrontó, észt megbontó őrület.  Hol van Zeusz, te szent erőddel Megmérkőzni büszke férfi? Mert a mindent ellankasztó álom sem bénítja meg. Hónapok szünetlenül Jönnek, mennek, ám időtlen Olümposzi ragyogásban Vagy nem vénülő király. Tegnapon s a holnapon És a messze eljövendőn Egy a törvény: nincs halandó, Ki az életet baj nélkül éli végig, bárhol él.  Messze jár a jó reménység, Embernek gyakorta áldás, Ámde gyakran könnyelmű vágyakkal hálójába csal, S addig észre sem veszik, Mig parázsra lép a lábuk. Aki mondta, bölcsen mondta, S mint igaz szó szállt reánk, Hogy a rosszat érzi jónak Az, kinek lelkét az isten Űzi pusztulás felé, Ámde baj nélkül csak kurta perceket fog élni az.
Jön Haimón
De jön épp Haimón, gyermekeid Közt a legifjabb. Hallotta talán már Mátkája, Antigoné Sorsát s a kijátszott Szerelmet siratja el ő is?
KREÓN	(a karhoz) Minden jósnál jobban megtudjuk ezt hamar, (Haimónhoz) Fiam, csak nem haraggal jössz atyád elé, Választottadra mért itéletem miatt? Ha bármit is kell tennem, hű fiam maradsz?
HAIMÓN	Apám, tiéd vagyok, te tűzöl célt elém S tanácsaid követni mindig kész vagyok. Mert nincs szerelmi frigy; mit többre tartanék, Mint azt, hogy életem vezesd jóságosan.
KREÓN	Igy is kell mindig érezned, fiam, s apád Szándékát minden másnál többre tartanod, Azért imádkoznak méltán a férfiak, Hogy engedelmes gyermeket neveljenek, Ki szembenéz ellenfelükkel s tiszteli Atyjának jóbarátait sajátjaként. De az, ki engedetlen gyermeket nevel, Csak bajt idéz saját fejére, s evvel is Ellenfelének gúnykacajra nyújt okot. Ó, gyermekem, ne add el józanságodat Asszony szerelméért, de vésd eszedbe jól, Hogy még az ölelése is fagyot lehel, Ha rossz asszonnyal osztottad meg ágyadat. A legnagyobb sebet gonosz barát üti. Köpj hát utána s küldd mint ellenségedet Hádészba ezt a lányt, keressen férjet ott. Kezem között bizonyság arra van, hogy ő Ellenszegült, egész városban egymaga. A nép hazugságon ne fogjon engemet, Inkább haljon meg ő. Zeuszt, törzse istenét Hívhatja már. Ha tűröm azt, hogy egy rokon A rendet bontsa, mit mer az, ki távol áll? Ki helyt tud állni férfimódra otthon is, Igazságosnak az s csak az mutatkozik A város életében is. Megbízom én Az oly parancsnokban, ki szót fogadni tud, Ha kormány mellé rendelik, s vihar ha jő, Bátran kitart helyén és rendületlenül. Törvényt ki sérti s méghozzá szándékosan, Vagy azt gondolja, hogy parancsolhat nekünk, Az én helyeslésemmel nem találkozik, Akit királlyá tett a nép, követni kell Minden szavát, legyen jogos vagy jogtalan. Mert fejetlenségnél nincs nagyobb veszély, A városok pusztulnak, házak általa Dőlnek romokba, és baráti fegyverek Kicsorbulnak. De hogyha elvállalt a nép Fegyelmező hatalmat, az megmentheti, Ezért meg kell a város rendjét védeni, S hogy asszonykéz megbontsa, hagyni nem szabad, Ha meg kell lenni, győzzenek le férfiak, De asszony rabjának ne mondjanak soha!
KARVEZETŐ	Nekünk, ha meg nem lopta értelmünk a kor, Tetszett minden szavad, bölcsen beszélsz, király.
HAIMÓN	Atyám, az emberész az istentől való, S ennél nagyobb kincset képzelni sem tudok. Hogy tán beszédedben hibát találok én, Nem mondhatom s nem is szeretném mondani. De felmerülhet másban is jó gondolat. S nekem talán előnyöm az, hogy láthatom, Mit is cselekszik és miket beszél a nép. Mivel tekintetedtől fél a nép fia, Nem mondja, mit te nem szeretsz meghallani. De én homályban élek és kihallgatom, Hogyan siratja már a város ezt a lányt, Ki bár a legjobb minden asszonyok között, Dicső tettéért rútul kell meghalnia. Hisz édes testvérét temette el, mikor Véres csatában elbukott, s nem hagyta, hogy Szétmarcangolja dögmadár s falánk ebek. Ily tettéért arany jutalmat érdemel - Mondják a némaságot meg-megtörve már. Atyám, kisérje jó szerencse lépteid, Ennél nincsen számomra semmi fontosabb. Fiúnak atyja boldogságánál van-é Nagyobb öröm, s ennek, ha boldogul fia? Csak bár egyetlen elvedről tennél le már Hogy más okos beszédét meg se hallgatod, Mert az, ki mindig csak saját eszére ad, S úgy véli, másnak nyelve sincs és lelke sincs, Üres fejűnek gyakran az mutatkozik, Bölcs ember az, ki másoktól tanulni tud, És semmi húrt meg nem feszít túlságosan. Megláthatod, ha jő a téli áradás, A hajlékony fa el nem veszti ágait, A másik nem hajlik s tövestül pusztul el. Vagy nézz vihartól vert hajót, a túl erős Deszkázat el nem enged, ez fordítja fel, S úgy imbolyog a pusztulás felé. Engedj a jó tanácsnak és másíts a szón. Ha véleményemet, habár ifjabb vagyok, Elmondanom szabad: legjobbnak tartanám, Ha már mindentudónak születne meg Az ember, ám ha nincsen így, mert nincsen így, Jó még az is, ha más szavára hallgatunk.
KARVEZETŐ	Uram király; mindketten jól beszéltetek, Hallgass reá s ő is hallgatni fog reád.
KREÓN	Csak nem fogunk öreg korunkra még ilyen Ifjú legénykétől tanulni bármit is?
HAIMÓN	Semmit, mi helytelen. Ha ifjú is vagyok, Korom ne nézd, inkább a szót magát tekintsd.
KREÓN	A rendbontók ügyében mersz emelni szót?
HAIMÓN	Gonosztevők mellé evvel sem álltam én.
KREÓN	Gonosztevőnek nem mutatkozott e lány?
HAIMÓN	A nép a városban nem ezt rebesgeti.
KREÓN	Talán a nép határoz abban, mit tegyek?
HAIMÓN	Hogy ez mily éretlen beszéd, nem látod át?
KREÓN	E föld királya más, vagy én uralkodom?
HAIMÓN	Nem város az, mi egy ember tulajdona.
KREÓN	Kié a város? Nem királya birtoka?
HAIMÓN	Ám akkor légy király a puszta föld felett.
KREÓN	Nyilvánvaló: a nő pártjára állt ez itt.
HAIMÓN	Akkor te nő vagy, mert én csak rád gondolok.
KREÓN	Gonosz fiú, atyáddal perbe szállni mersz?
HAIMÓN	Mert látnom kell, hogy jogtalanságot teszel.
KREÓN	Tekintélyem megóvni volna jogtalan?
HAIMÓN	Az istenek tekintélyét sérted vele!
KREÓN	Gyalázatos beszéd, a nő hálózta be!
HAIMÓN	De én gonosztett hálójába nem jutok.
KREÓN	Hiszen minden szavad csak őérette van.
HAIMÓN	Érted s értem s a síri istenek miatt.
KREÓN	Asszony bolondja, csak nekem ne hízelegj!
HAIMÓN	Te csak beszélsz s mást meghallgatni sem kivánsz?
KREÓN	Nem éred el, hogy éljen s hitvesed legyen.
HAIMÓN	Mást is megöl halála, hogyha meghal ő.
KREÓN	Még fenyegetni mersz te engem, szemtelen?
HAIMÓN	Ennek nem szemtelenség ellentmondani.
KREÓN	Ebből is sírva fogsz kijózanodni még.
HAIMÓN	Apám ne volnál, mondanám, hogy nincs eszed.
KREÓN	Igen? Hát, esküszöm, te nem soká örülsz, Hogy így gyalázhatsz engemet büntetlenül. (A szolgákhoz)  Hozzátok hát az undok nőszemélyt ide, Haljon meg itt mindjárt a vőlegény előtt!
HAIMÓN	Nem, nem, ne képzeld, hogy szemem láttára fog Meghalni ő! Hanem szemed se látja már Az én arcom többé, keress barátokat, Akik hajlandók tűrni őrjöngésedet. (El)
KARVEZETŐ:	Fiad vad indulatban ment el, ó király. S az ő korában ez veszélyes is lehet.
KREÓN	Tehet s gondolhat már emberfelettit is, A két leány sorsát nem változtatja meg.
KARVEZETŐ	Hát mind a két leánynak meg kell halnia?
KREÓN	Az ártatlannak nem, valóban jól beszélsz.
KARVEZETŐ	S milyen halálra szántad azt a másikat?
KREÓN	Embernemjárta pusztaságba elviszem, És ott a szirtodúba zárom élve őt, S melléje ételt éppen annyit tétetek, Hogy városunk a vér bünétől ment legyen, Ott kérje Hádészt - mert az istenek közül Csak őt szolgálta - hogy megmentse életét, S ha nem, hát megtanulja végre, hogy milyen Hiába volt mindig Hádészt szolgálnia. (El)
KAR	Erósz, te legyőzhetetlen, Erósz, ki a zsákmányodnak esel, Ki a lányka szelíd arcán Lelsz pihenőt, Bejárod a tengereket s a paraszti tanyákat, És meg nem menekülhet előled Isten se, halandó sem, s az eszét vesztette el az, kit elérsz. Igazszívű embereket te A bűn gyalázatába viszel, Te most e családban a békét Megzavarod, Hogy győzzön a vágy, mit a lány szeme kelt, szerelmet igérve, S az örök törvény trónjára felüljön, Igy játszik, mert nincs ki legyőzze, az isteni Aphrodité. De már magam is áthágom a törvényt, Mikor ezt látom, mert nem tudom Feltartani többé könnyeimet, Látván, hogy a minden élő közös Nászágya felé megy Antigoné.
Az utolsó sorok közben Antigonét elővezetik a palotából
ANTIGONÉ	Lássatok engem, ó hazám polgárai, Hogy indulok én ez utolsó Utamra, utószor Látva a nap fényét, S aztán soha többé. Az egy közös úr, Hádész engem élve hajt Akherón partja felé. Menyegzőt nem értem én, És nekem nem zeng a nászdal, Engemet eljegyzett Akherón.
KAR	De mégis dicsőséggel koszorúsan Indulsz a halotti sötét felé, Mert nem sorvasztott a nehéz kór, S kard nem ütött rajtad sebet, A saját törvényed visz s a halandók Közt egyedül mégy élve az Alvilágba.
ANTIGONÉ	Hallottam, hogy pusztult a szegény Fríg Niobé, Szipülosz magas ormán, Kit a durva kemény kőszikla, akár A borostyán nőtt körül, S beszéli a hír, A hó meg a záporeső veri egyre, Míg maga is megolvad, S szomorú szempillája alól a könny a nyakára özönlik. Őhozzá hasonlóvá tesz engem a sors.
KAR	Márpedig ő istennő: isteni sarj, És mi emberek vagyunk. Nagy szó az, hogy az elmúlásban Isteni sorsból ad részt neked Életed és azután a halálod.
ANTIGONÉ	Még gúnyolnak is engemet, ó, halljátok, istenek! Megvárnád legalább, amíg Eltűnök s ne szemembe mondd! Ó hazám, kincses hazám Polgárai, férfiak! Ó jaj, Diké forrásai, Thébai Ligetében szép szekerek, Legyetek ti tanúk, Hogy nincsen, ki megsirasson, és milyen hallatlan új Törvény kényszerít a szörnyű sírbörtönbe engemet! Én, én nyomorult, Kit az élők kivetettek, S nem fogadnak be a holtak.
KAR	Bátorságod messze ment, Diké büszke orma ellen Mertél törni, gyermekem, S most atyád sorsában osztozol.
ANTIGONÉ	Ahhoz nyúlsz, ami legjobban fáj énnekem: Balsorsa atyámnak, Mindnyájunk, a dicső Labdakidák Súlyos végzete. Ó jaj, Átkozott nászágya anyámnak, Melyben önfiát ölelte, Az én szegény apámat, S én, nyomorult, én lettem a gyermekük. Átok alatt, nászból kimaradva, megyek magam is ma közéjük, Ő jaj, nyomorult Nászra találtál, testvérem, apám, S engem sújtasz még a halálon túl is.
KAR	Szép a jámbor kegyelet. Ám kinek hatalma van, Nem tűri, hogy ellentmondjanak. Te magad vállaltad a halált.
ANTIGONÉ	Barát se kisér, nászdal se kisér, Nyomorultul hurcolnak el, vár ez az út, És nekem szegénynek már a nap szentséges fényét Látnom sem szabad soha, S nincs barátaim között, halálomon ki könnyet ejt.
Kreón visszajön
KREÓN	Mit gondoltok, ha meg lehetne váltani Halált a jajgatással, véget érne-e? Még mindig nem vittétek el? Beboltozott Sírbarlangjába téve, mint parancsolom, Hagyjátok ott magára s haljon meg, ha kell, Vagy éljen bár és ülje titkos lakziját. Mert vérbűnt érte én magamra nem veszek, De nem tűröm, hogy egy nap süssön rám s reá.
ANTIGONÉ	Ó sírom, nászszobám, te föld odvába vájt Örök tanyám, immár elindulok feléd, S szeretteim felé, mert Perszephassza már Legtöbbjüket halott népébe vette fel. Közéjük most utolsónak megyek magam, Pedig lett volna még az élethez jogom. Megyek tehát s számomra egy remény maradt: Hogy kedvesen fogadnak ott apám s anyám, S kedves testvérem, kedvesen fogadsz te is, Hiszen mikor meghaltatok, saját kezem Megmosdatott s adott rátok halotti díszt, S a sír fölött áldoztam is, Polüneikész, Azt is, mit szenvedek, teérted szenvedem, Bár az, ki józan, csak helyesli tettemet. Hiszen lett volna bár a gyermekem halott, Vagy volna férjemé az oszló holttetem, A várossal talán nem szállok szembe én. Miféle törvény kényszerít ezt mondanom? Hiszen férjem helyett másik férjem lehet, S ha elvesztettem, más férjemtől gyermekem, De hogyha Hádész rejti már apám s anyám, Már nem születhet testvérem többé soha. Ez volt a törvény, mely mindenki más fölé Téged helyez, de bűnnek tartja ezt Kreón, Testvérem, s vakmerő gonosznak engemet. Most megragad kezemnél fogva s elszakít Az élettől, mely nászt igért, már nem fogok Hitvest ölelni és táplálni gyermeket, Kifosztva mindenből, baráttalan megyek Tovább s bár élek még, a holtak odva vár. Az istenek melyik törvényét hágtam át? Hogy nézzek már az istenekre én, szegény? Szövetségest ugyan kiben remélhetek, Ha így jutalmazták meg jámborságomat? Ha mégis istenek szemében így helyes, A szenvedésben ismerem fel vétkemet. Ha meg nem én, de itt ezek vétkeztek, úgy Csak azt szenvedjék, mit rám mértek jogtalan!
KARVEZETŐ	Még most is a lányt az előbbi vihar Sodorja magával.
KREÓN	Megbánják azok ezt, hiszem, Akik elhurcolni haboznak őt!
KARVEZETŐ	Jaj, már a halál közeledtét Jelenti e szó.
KREÓN	Egy szóval sem hitegethetlek, Hogy tán e leány sorsa egyéb lenne.
ANTIGONÉ	Thébai földje, atyáim Városa, ősi istenek, Visznek már, nincs haladék. Lássátok, Thébai fejedelmei, A királylány, az utolsó Mit szenved és milyen emberek Büntetik istenes életéért.
KAR	Tűrte a szépalakú Danaé is, Hogy az ércajtó elzárja előle az égi fényt, Mint sírkamra, de titkos nászszoba lett a szobája, És királyi származás volt ő is, mint te, gyermekem, Hű sáfárra bízta rá Zeusz magzatát aranyzuhatag. A sors hatalma félelmes hatalom, Sem kincs, sem Arész, Sem a bástyatorony, sem a tengerverte hajók Meg nem menthetnek előle.  Megtört haragos vadsága Drüasz fiának, Édónok felett ki király volt, ámde kicsinylő Szóval káromlá Dionüszoszt, s sziklabörtön rabja lett. Vértől csöpög így s iszonyattól az elvakultság, Megtanulta saját példáján, amikor Istent mert illetni gonosz nyelvével, S istennel telt asszonyokat, Meg a fáklya tüzét le akarta Inteni, és a szelíd fuvolát szerető múzsákat.  Kék szirtek közelében, ahol két tenger Mossa a Boszporosz partjait meg a thrák Szalmüdésszoszt, istenük, Árész, Phineusz két fiát Látja kegyetlen sebben, Megvakítva gonoszszivű mostoha által, S üres árka szemüknek égre kiált, Mert kiszúrja kegyetlen Kéz s a hegyes vetélő.  Sorvadnak, gyászolva saját sorsukat, anyjuk Sorsát, mert szégyenre születtek, Bár az Erekhtheidák Ősi családja a törzsük, S anyjuk távoli barlangban Nőtt fel, játszótársai vad viharok, Boreász hegyeken száguldó lánya, Isteni származás maga is, de mégis, Őt is utolérték az örök Moirák, leányom.
Antigonét a kardal közben elvezetik. Jön Teiresziasz, a vak jós; egy gyermek vezeti
TEIRESZIASZ	Ó, városunk előkelői, egy uton Ketten jövünk, egy szempár lát kettőnk helyett, Vak ember útját is szolgája szabja meg.
KREÓN	Mi hír, vén Teiresziasz; mi újságot hozol?
TEIRESZIASZ	Elmondom én, csak megbecsüld a jós szavát.
KREÓN	Hát nem rád hallgattam talán a multban is?
TEIRESZIASZ	Ennek köszönöd, ha jól kormányozod hajónk.
KREÓN	Elismerem, bár én szenvedtem érte meg.
TEIRESZIASZ	Légy most is észnél, mert beretvaélen állsz.
KREÓN	Mi baj? Hideg fut át, ha szád szólásra nyílt!
TEIRESZIASZ	Majd megtudod, ha végighallgatod szavam: Ülvén a megszokott madárleső helyen, Ahol minden madár felettem elrepül, Egyszerre ritka hang ütötte meg fülem, Vad hangzavar, vijjognak izgatott rajok, Véres karommal megy madár ellen madár, Meghallom én is zúgó szárnycsapásukat. Elrémülök s mindjárt az oltárhoz megyek, Tüzében új jelet keresve, ám a füst Közül Héphaisztosz lángja nem ragyog ki most, A combok zsírja csak hamúban olvadoz, Fröcskölve sistereg, magasra felcsapó Epét szétszóró a tűz, a forró zsír alatt A combokon már-már a hús is szétfolyik. E gyermek itt mindenről tájékoztatott, Igy tudtam meg, hogy kárbament az áldozat, Mert engem ő vezet, mindenki mást meg én. A város ezt a bajt miattad szenvedi, Mert avval vannak telve mind a szent helyek, Hogy dögmadár s ebek zsákmánya lett szegény, Ki elbukott a harcban, Oidipusz fia. Ezért nem kell oltárainkon áldozat Az isteneknek, és a tűz hiába ég, S nekünk már jót sem jelent, madár ha zúg, Mert ember vérével lakott jól mindegyik. Gondold meg ezt, fiam, hisz ember vagy te is, És nincs ember, ki még nem tévedett soha, De tévedett bár, sorsa nem reménytelen, Ha bajba jutva nem makacskodik tovább, S hibáját jóvá tenni jó tanácsra hajt. Az önhittség nyomán csak balsiker terem. A holtat hagyd nyugodni már s többé ne bántsd, Ki úgyis meghalt, azt minek megölni még? Csak érdekedben mondom ezt, hallgass reám, A jó tanácsot meghallgatni jóra visz.
KREÓN	Te vén ember, te, mint a célt a céllövők, Mind célba vesztek engemet, próbát teszel Rajtam te is mesterségeddel! Rég tudom, Megalkudott fejem fölött e sok kufár. Szárdész borostyánkövén kalmárkodjatok, Ha minden áron nyerni kell, és India Aranyhegyén, de eltemetni őt soha Nem fogja senki, akkor sem, ha szent sasok Jönnének őt Zeusz trónjához ragadni fel. Hogy átkot hozna ránk, attól se félek én, S temetni nem hagyom, s olyat se képzelek, Hogy istenekre emberről szállhatna szenny. De sok hatalmas ember elbukott, öreg, Csúfos bukással, mert abból hasznot remélt, Hogy szép szavakba rejti csúf szándékait.
TEIRESZIASZ	Hajh! Ki van, ki tudja még az emberek között -
KREÓN	No mondd ki csak, mi közhelyet tudsz már megint?
TEIRESZIASZ	Hogy legnagyobb kincsünk a bölcs megfontolás.
KREÓN	S meggondolatlanságnál nincs nagyobb hiba.
TEIRESZIASZ	És tűröd mégis azt, hogy ellepett e kór.
KREÓN	A jósnak nem kívánok ellentmondani.
TEIRESZIASZ	Mi mást teszel, ha azt mondod: hazudtam én?
KREÓN	A pénzt szerette mindig mindenütt a jós.
TEIRESZIASZ	S a zsarnokok gyalázaton nyerészkedők.
KREÓN	Nem tudnád, hogy királyodat szidalmazod?
TEIRESZIASZ	Tudom, hisz jóslatom szerint lettél király.
KREÓN	Jósolni bölcs, de gazság kedvelője vagy.
TEIRESZIASZ	Te kényszerítesz titkomat kimondani!
KREÓN	No hát beszélj, éppen csak hogy hasznot ne várj.
TEIRESZIASZ	Hogy ebből tőled várhatnék, nem gondolom.
KREÓN	Mert engem meg nem vesztegethet semmi szó.
TEIRESZIASZ	Figyelj tehát minden szavamra: nem soká Fog körbejárni pályáján a napszekér, S te adni fogsz az ágyékodból származó Fiakból egyet váltságul halottakért, Mert mélybe lökted azt, ki fennjárhatna még, Az élő lelket sírverembe zártad el, S ki alvilági istenekhez tartozik, A holtat eltemetni meg nem engeded. Pedig nincs már hozzá jogod s az égiek Világához sem tartozik: te ellenük Támadsz. Erinüszek leselkednek reád, Az istenek küldték ki őket ellened, Saját bűnöd szerint mérnek rád büntetést. Figyelj tehát szavamra és itélj magad, Pénzért beszélek-é? Mert házad csakhamar A férfiak s a nők sírása tölti be. Mert minden városban bosszújuk kelt zavart. Hol embert marcangolhat szét a vad s az eb, S a szárnyas dögmadár hoz átkozott szagot A rét felől a szent városfalak közé. Te ingerelsz fel és én mint jó céllövő Szived felé irányítok nyilat s tudom, Bizton talál, s te elfutnál, de nincs hová. (Kísérőjéhez) Most gyermekem, vezess már engemet haza, Ez meg dühét ifjabbakon próbálja ki, S szoktassa csendesebb beszédhez ajkait, És józanabb legyen, mint most mutatkozik.
Teiresziaszt a gyermek elvezeti
KARVEZETŐ	Elment, uram, s itt hagyta szörnyű jóslatát, Pedig, habár sötét hajunk fehérre vált, Nem emlékszünk egyetlenegy esetre sem, Hogy jóslatával ő hazugságban maradt.
KREÓN	Én is tudom, s ez megzavarja lelkemet. Engedni oly nehéz, de mégis súlyosabb, Ha ellenáll az ember és romlásba jut.
KARVEZETŐ	Most légy okos, Kreón, Menoikeusz gyermeke.
KREÓN	Mit kell hát tenni? Szólj, és én rád hallgatok.
KARVEZETŐ	Eredj s hamar bocsásd ki verméből a lányt. S temesd el illőn azt, ki már holtan hever.
KREÓN	Engedjek ebben is, valóban azt hiszed?
KARVEZETŐ	Méghozzá tüstént, ó király, az istenek Bosszúja gyors, a bűnt utolérik hamar.
KREÓN	Ó, jaj nekem, szivemnek ellenére van, De hát a végzet ellen nem harcolhatok.
KARVEZETŐ	Ne bizd ezt másra, menj hát és tedd meg magad.
KREÓN	Ha így van, hát gyerünk, (Szolgáihoz) Jertek, szolgák, elő, Távol s közel ki van, baltát ragadjatok, Amott a domb, ti arra menjetek hamar. Ha elhatározásom így megváltozott, Amit magam kötöttem, most feloldozom. Borzadva látom, hogy legbiztonságosabb A fennálló törvényt halálig védeni.
Kreón szolgáival együtt távozik
KAR	Soknevű isten, Kadmosz dicső unokája, A mennydörgő Zeusz gyermeke, Te őrzöd a híres Ikariát, Oltalmad alatt áll Démétér sík földje, Eleuszisz, Mely felvesz mindenkit ölébe, Bakkhosz, Thébaiban, a bakkhánsnők Anyavárosában lakozol, Iszménosz hűs habjai mellett, S hol a sárkányfogvetemény kinőtt.  Kétfejű szikla, az is rád várakozik, Lángnyelv villózik alatta, Barlangjából nimfák jönnek elő, Meg a Kasztalia forrás. Nüsza borostyánnal benőtt Halmai küldenek el hozzánk, Meg a part, mely a dús fürtöt neveli S eljössz megtekinteni Halhatatlan hangokon Ünneplő Thébai tereit. Mert megbecsülöd Minden városok felett Villámsujtotta anyáddal, Most is, hogy e város S benne a nép iszonyú kórságra jutott, Jöjj a magas Parnasszoszon át vagy a zúgó Tengeren át s hozz tisztulást mireánk.  Tüzet lehelő Csillagok karát vezeted, Az éjszaka hangjaira Te figyelsz, Zeusz gyermeke, Jöjj te közénk szolgálóiddal, urunk, Kik téged az éjszaka mámorában, Pásztorukat, táncolnak egyre körül.
Hírnök jön
HÍRNÖK	Kik lakjátok Kadmosz s Amphión városát, Higgyétek el, míg él az ember, semmi sincs, Miért dicsérnem vagy kárhoztatnom lehet. Szerencse, semmi más, emel s lesujt megint, Akár a balsorsba jutsz; akár jól megy sorod, S ki mondaná előre, hogy mi vár reá? Kreónt irigyelhettem volna még imént, Az ellenségtől megmentette városunk, S Kadmosz földjén s egész vidékén lett király, Családja is virult: nemes, szép gyermekek. S most mindent elveszít. Hiszen ki nem talál Az életben többé gyönyört, úgy gondolom, Nem élő ember az, csak élő holttetem. Hiába raktad házad kincsekkel tele, Hiába vagy király, ha már örülni sem Tudsz semminek. Ha érte boldogságodat Kell adni, minden más a füst árnyéka csak.
KARVEZETŐ	Királyainkról mily rossz hírt hozol megint?
HÍRNÖK	Meghalt s ezért okolni élőket lehet.
KARVEZETŐ	Kit öltek meg? S ki ölte meg? Beszélj, beszélj!
HÍRNÖK	Haimón halott. Önvére volt a gyilkosa.
KARVEZETŐ	Hogyan? Rokonkezek talán? Saját keze?
HÍRNÖK	Atyját ítélve el, megölte önmagát.
KARVEZETŐ	Ó jós, a jóslatod hamar beteljesült.
HÍRNÖK	S ti adjatok tanácsot, hogy most mit tegyünk.
Eurüdiké cselédeivel kilép a palotából
KARVEZETŐ	Ott látom jönni a szegény Eurüdikét, Kreónnak hitvesét. Hallotta már a hírt, Vagy véletlen vezette erre lépteit?
EURÜDIKÉ	Ó, polgárok, hallom, rólam beszéltetek. Alig léptem ki még, hogy Pallasz templomát Keressem fel s könyörgésen részt vegyek, Ajtót nyitok s a záron tartom még kezem, És akkor baljós hang ütötte meg fülem: Házunkat ért csapásról szóltatok megint. Cselédeim karjába félve roskadok: Miről beszéltetek, mondjátok meg nekem, Akármi van, megszoktam már a szenvedést.
HÍRNÖK	Királynőm, én ott voltam és el is fogok Beszélni mindent, úgy, ahogy van, szó szerint. Hogy enyhíthetné sorsodat szép szó, utóbb Hazugságban maradva? Jobb a nyílt beszéd. Férjed kisérni voltam én a sík mezőn, Ahol kutyáktól marcangolva ott hevert A meggyalázott holttetem: Polüneikész. Keresztutaknak istenasszonyát s Plutónt Imával engesztelve, megmosdattuk őt Jámbor szokás szerint és frissen szaggatott Olajfalombbal fedve hamvasztottuk el, Sirhalmot is hantoltunk rá hazája szent Földjéből s már siettünk is tovább a lány Kemény, halálos nászágyát keresni fel. Már messziről hangos jajszót hall egyikünk A fel nem szentelt átkozott sírbolt körül, Kreón királyhoz fut, hogy megjelentse ezt, Már hallja ő is, hallja, ám nem érti még, És vánszorogva lép közel, majd felkiált Siralmasan: “Balsorsra szánt szegény fejem Hát jós vagyok? Hát láthatok jövőbe én? Vagy jártam-é ennél fájdalmasabb utat? Fiam szavát hallom. Szolgák, siessetek, A sírbarlangot álljátok hamar körül, Nyílásáról a sziklát gördítsétek el, S hatoljatok be, látni, hogy Haimón szavát Hallom vagy gúnyt űznek velünk az istenek.” Minden reményt vesztett urunk parancsait Mi teljesítjük és a mélyben, legbelül, A lányra bukkanunk, nyakán hurok feszül, Úgy függ: kötélnek szép fátylát sodorta meg. Haimón beléje kapaszkodva földre rogy, Siratva Alvilágra szállt menyasszonyát, Elátkozott nászágyát, atyja tetteit. Ez, megpillantva őket, feljajdul, s bemegy, S hangos panasszal így szólítja meg fiát: “Szerencsétlen te, mit teszel, minek vagy itt? Miért akarnád önmagad megrontani? Mint istenhez könyörgök, jer velem, fiam!” De ő atyjára vad tekintettel mered, Szót sem felel, hanem némán arcába köp, És kardját két marokra fogja ellene, Ezt fürgesége menti meg, s akkor szegény Fiú dühében önmagát pusztítja el; Saját keblébe mártja fegyverét s a lányt Magához vonja elhaló karjával is. Hörög s a torkán habzó vére felbugyog, S a hófehér arcon bíborcsepp gyöngyözik. S most fekszenek, halott mellett halottja van, Igy ülte nászát Hádész házában szegény. Példája is mutatja: emberek között Meggondolatlanságnál nincs nagyobb csapás.
Az utolsó szavaknál Eurüdiké, szolgálóival együtt, hirtelen bemegy a palotába
KARVEZETŐ	Ez mit jelent megint? Nem szólt egy árva szót S eltűnt szemünk elől az asszony hirtelen.
HÍRNÖK	Ez engem megdöbbent. Avval biztatom Mégis magam, hogy ennyi nép előtt talán Szégyellte volna megsiratni gyermekét, S házában hű cselédek osztják meg vele A gyászt. Remélem, józansága védi őt.
KARVEZETŐ	Azt nem tudom, de hangos jajveszékelés Sem fojtogathat úgy, miként e némaság.
HÍRNÖK	Nézzünk utána hát, a fojtott indulat Nem rejt-e titkos szándékot szemünk elől? Való, amit mondasz, jerünk a házba be, A némaságnak is hatalmas súlya van.
A hírnök bemegy a palotába; Kreón jön, Haimón holttestével
KARVEZETŐ	Itt jő a király már, maga hozza, Saját keze hozza a bűn jelét; Ha ugyan kimondani nem tilos: Nem más, maga hozta magára a romlást.
KREÓN	Jaj, esztelen ész, amit elkövetett, Hogyan ölt a merevség, Látjátok itt azt, aki ölt És azt, aki meghalt, az apát s a fiút. Jaj, átkozott parancsaim! Ó, fiam, én fiatalságod Siratom, jaj, Meghaltál, elszállt az erőd, S nem te, de én voltam, ki megöltelek.
KARVEZETŐ	Jaj, látom későn ismered fel, hogy mi jó.
KREÓN	Ó, jaj nekem, Mit szenvedek, hogy megtanuljam! Már tudom, Hogy isten súlyos kézzel mért csapást az én Fejemre akkor és vad útvesztőbe vitt, Lábbal tiporva boldogságom, jaj nekem. Jaj, jaj, a halandó sorsa a balsors.
Második hírnök kilép a palotából
MÁSODIK HÍRNÖK	Uram király, neked minden bajból kijut. Csak most hozod kezedben egyiket, de lépj A házba s ott elődbe tárul új csapás.
KREÓN	Hát érhet még nagyobb csapás? Mi vár reám?
MÁSODIK HÍRNÖK	Meghalt halott fiadnak anyja, hitvesed, Még friss sebében véresen fekszik szegény.
KREÓN	Hádész kikötőjét engesztelni hiábavaló, Miért, miért vagy ellenem? Rossz hírt aki hoztál, Minek, ó, minek is szaporítod a szót? Halottat ölsz meg vele újra. Mit tudsz még mondani újat? Siratom, jaj, Anyjával fiamat, hogyan Ér a halál a halál nyomában!
A palota kapuja feltárul; házi oltár mellett Eurüdiké holtteste válik láthatóvá
KARVEZETŐ	Immár megláthatod, nem rejti őt a ház.
KREÓN	Ó, jaj nekem, Szerencsétlennek, látnom kell ez új csapást. Mi vár reám, mi balsors várhat még reám? Szegény fiam holttestét fogja még kezem, S szememmel látom már másik halottamat. Jaj, gyermekem, jaj, jaj, szegény anya!
MÁSODIK HÍRNÖK	Az oltár mellett friss sebében összerogy, Sötétülő tekintetét még fölveti, S Megareuszt, korábban elvesztett fiát előbb, Aztán meg ezt siratja meg, téged pedig Mint magzatodnak gyilkosát megátkozott.
KREÓN	Ó, jaj, ó, jaj, Hová legyek, elfog a rettegés, Miért nem engemet ért a kard? Ó, én nyomorult, Jaj, nyomorúság csak a sorsom!
MÁSODIK HÍRNÖK	Az már igaz, hogy haldokolva ellened Mindkét fiad haláláért emel panaszt.
KREÓN	Még azt mondd el nekem, hogyan halt meg szegény?
MÁSODIK HÍRNÖK	Keblébe önkezével vert vasat, mikor Megtudta, mily szörnyű sors érte gyermekét.
KREÓN	Ó, jaj nekem, én nem okolhatok Senkit sem magam helyett, Én öltelek meg, én nyomorult, Én, én, az igazság ez. Fogjatok gyorsan, szolgák, s vigyetek, Ki semmibb lettem a semminél.
KARVEZETŐ	Ha még lehet jóról beszélni ennyi rossz Között: a bajt lerázni jó, minél nagyobb.
KREÓN	Jőjj már, jőjj már, Tűnj már a szemembe, legszebb Nap, mely legutolsó Órámat hozod, ó jőjj, S több napot aztán már ne is érjek utánad.
KARVEZETŐ	Majd erre is kerül sor, ámde rád ma még Más munka vár: a többit istenekre bízd.
KREÓN	Kimondtam, és tőlük se kérek semmi mást.
KARVEZETŐ	Ne kérj te semmit, mert mi elvégeztetett, Halandó ember azt el nem kerülheti.
KREÓN	Vigyétek a céltalan életűt, Akaratlan öltelek meg, fiam, És tégedet, ó te szegény asszony. Jaj, merre tekintsek? Az én kezemen Minden, minden balul üt ki, Énrám iszonyú sors méretett.
KAR	Bölcs belátás többet ér Minden más adománynál. Az isteneket tisztelni kell, Gőggel teli ajkon a nagy szavak Nagy romlásra vezetnek - S józanná nem tesz, csak a vénség.



